Somhegyi Zoltán: Két és fél

A csoportos kiállításokon mindig érdekes összevetni, hogy mely alkotónál milyen művészi alapállással van dolgunk. Ha így nézzük az Aulich Galéria tárlatát, akkor a három kiállítónál két és fél megközelítést figyelhetünk meg. Szándékos a matematikailag furcsának tűnő elosztás, ugyanis míg Makó Judit és Mózes Katalin esetében pontosabban látjuk, mit is célzott, addig Rajnai Moni hozzájuk képest határozatlannak tűnik.

Makó Juditot a festészet maga érdekli, művészetének lehetőségeit szándékosan maga elé állított korlátok között próbálgatja. Erre hamar következtethetünk, ha megnézzük leszűkített téma- és motívumvilágát: egy váza, olykor só- vagy gyertyatartókkal kiegészítve és néha fejek. A fejek megformálása - azaz inkább kitöltése - eszünkbe juttathatja a nemrég a Galéria IX-ben bemutatott grafikai fejsorozatát, hiszen ugyanúgy horror vacuit sejtető sűrű kitöltés jellemzi ezeket is. A minimumra redukált motívumkincs által meghatározott tematika tehát nyilvánvalóvá teszi, hogy nem a téma, hanem a művészet(e) érdekli, vagyis az a témája, a vázák, sótartók ehhez csak eszközök. Éppen ezért nem tűnik redundánsnak az egymáshoz képest viszonylag kis változtatásokkal (például a hátterek kialakításának eltérő ecsetkezelésével) élő feldolgozásmód. Hiszen pont ezekkel a kis változtatásokkal keresgél, mely keresgélés festészete jelen állapotának lényege. Makó Judit korábbi képeihez és korszakaihoz képest tehát meglehetősen nagy ugrásnak és feltétlenül üdvözölendő változtatásnak tűnik ez az (ön)reflexívebb jellegű festészet.

Mózes Katalint már más érdekli. Nem a festészetre kérdez rá, hanem annak az élethez való viszonyát, az élettel párhuzamosan futó avagy éppen azt helyettesíthető, elmúlásával vagy elpusztításával szembehelyezkedő jellegét tematizálja. Ennek belátásához egyrészt a címek fontosságát kell felismernünk, másrészt látnunk kell, hogy nem játszik rá a játékosságra, nem erőlteti, és persze nem áll meg annál. A "játékos formák" látszólag önálló életre keltek, szabadon alakítják ki viszonylataikat, ám a mögöttük feszülő erő mélyebben tartja őket kordában, mint az elsőre megnyilvánul. A játékosnak tűnő megfogalmazás mögött húzódó dráma ugyanúgy hozzájárult ennek az egyszerűnek tűnő, ám valójában rendkívül bonyolult képi világnak a megszületéséhez, mint az a keskeny palló figuratív és nonfiguratív között, melyen egyensúlyoz. Mintha vonzaná és halmozná a majdnem megoldhatatlan ellentéteket, játékos és drámai, absztrakt és figurális között, ám úgy tűnik, minél több a kihívás, annál eredményesebben válaszol azokra.

Rajnai Moni egyik fentebb vázolt megközelítéshez sem köthető, ahhoz viszont erőtlen, hogy újat alakítson ki és azt harmadikként az előbbiek mellé helyezze. Nagyméretű képein zöldségeket, gyümölcsöket és állatokat fest meg, harsány, rikoltozó színekkel. A legfőbb probléma, hogy szándékai nem világosak. Az expresszív kolorit ellenére a képek mindenféle drámát nélkülöznek, még akkor is, ha egyik képén a címadással (és Stuart Hagmann filmjének magyar címváltozatára való utalással) megpróbálja ebbe az irányba terelni az értelmezést (Eper és vér, 2000). Felmerülhet a szatirikus megközelítés, de csakhamar kiderül, hogy ez is csak egyetlen esetben érhető tetten: Csoportkép című képén (1998) XVII. századi holland csoportportrék mintájára örökített meg néhány fej gombát. Tehát mind a drámai, mind a szatirikus felvetés túl ritka és erőtlen ahhoz, hogy művészetére jellemzőnek tartsuk. Másik probléma, hogy a legkorábbi kiállított képet (Gránátalma, 1992) a legfrissebbekkel összevetve gyakorlatilag semmiféle változást nem mutathatunk ki. Ilyen esetekben felmerül a kérdés, hogy konzekvens vagy monoton művészi alkatról van-e szó, amit sokszor csak a kritikusi szimpátia dönt el. Azonban létezik alaposabb kritérium: konzekvensnek ugyanis éppen egy koncepcióhoz lehet a művész, ha viszont, mint láttuk, ez nem egyértelmű, akkor csak manírról beszélhetünk. A harsány színvilágú és szűk tematikájú képek változatlan újratermelése csak felszínes jellegzetességek ismétlése, nem pedig egy hitvallás következetes manifesztációja.

Mindez főleg azért kár, mert a képekhez közelebb hajolva olykor finom részleteket találunk, tehát elképzelhető, hogy születhetnének a jelenleginél meggyőzőbb művek is, legfőképpen a kolorit visszafogásával és talán a figurativitás kisebb erőltetésével. Remek példa erre Sütőtök című képe (1998), melyet a cím nélkül nemigen ismernénk fel. Itt ünnepelhetnénk az izgalmas színvilágot és a szuggesztív képi erőt, de sajnos ez az "egyedülálló" kép a kiállításon nem egyedül áll.

(Makó Judit, Mózes Katalin és Rajnai Moni kiállítása az Aulich Art Galériában megtekinthető augusztus 23-ig.)

Élet és Irodalom, 2007/30. szám (július 27.)

(Forrás: www.es.hu)
>>Link