S. Nagy Katalin: "Az olvasás az a tényleges aktus, melyben a szöveg sorsa beteljesedik" - Paul Ricoeur nyomán úgy is megfogalmazhatjuk: a képnézés az a tényleges aktus, amelyben a kép sorsa beteljesedik. Mózes Katalin 2001 után készült festményei, grafikái, assemblage-ai, objet-i - a kép által megőrzött tanulságok, a formák és a színek segítségével - az értelmezés végtelen folyamatát indítják el. Maguk a művek már a munka, a létrehozás során a megértés és az értelmezés kettőségében valósulnak meg, és sugallják a nézőnek: különböző értelmezési módok tárháza a művészet. Nemcsak a megélt tapasztalatokat kívánja újraalkotni, hanem erőteljesen megszólítja a befogadót, úgy végezze el a megértés és értelmezés kettős feladatát, hogy a festő és a saját - azaz a néző - énjét hasonlítsa össze. Mózes Katalin saját benső világának kendőzetlen feltárásával a másikat, a nézőt is szeretné elkísérni az értelmezés útján. Művei nem narratív művek, nincs cselekményszövés. Nem bemutatja, nem utánozza, hanem újraírja, megteremti a valóságot. A fikciók tartományában mozog, mintha megtörtént volna, mintha az lenne, ami - vagy ami nem. Ha egyetlen szóval kellene képeit s tárgyait jellemezni, a "mintha" a legtalálóbb megközelítés. Hiszen amit műfaji sokféleségében is állít, az, hogy a világ nem koherens viszonyok összessége. A formák, a színek, a jelenségek többértelműek, ahogyan többértelmű a történelem, ahogy sokfélék a civilizációk, népek, nemzetek. Épp ezért az időbeliség és térbeliség különböző módozatait festi, rajzolja, applikálja, akár egyetlen művön belül is. Mózes Katalin posztmodern művész (a vitatott terminus az ő esetében pontos találat). A fent említett többértelmű, akár ellentmondásos struktúrák, a nem egynemű, különálló egységek (pl. szövegek képekkel, tárgyak grafikákkal) összefogása, a vállalt eklekticizmus a modernizmus folytatása annak tagadásán keresztül, a különböző kultúráktól kölcsönzött képi elemek, a történelmi stílusokra való utalások, a szürrealizmus, a dadaizmus, a neodadaizmus és a konceptuális művészetekben elindított alkotói - és a nézőt az alkotás folyamatába erőteljesen bevonó - kísérletek folytatása, a formatörténeti kincsestár szabad használata, a szimbolikus vonatkozások újrafelfedezése, merész társítások létrehozása, a montázs- és a kollázselv érvényesítése: mind-mind a posztmodern, a nyolcvanas évek utáni képzőművészet sajátossága. Pluralizmusa a textúrákkal való kísérletezésekben, a színpadias elemek és dekoratív motívumok hasznosításában is megmutatkozik. Gyakran kilép a képi keretből, még a festményeken belül is (itt terjedelmi korlátok miatt nincs lehetőség felsorolni, hányféle variációt alkalmaz Mózes Katalin: festménybe ragaszt kollázst, nyomatkollázsra akvarellezik, metszeteket és fotórészleteket montíroz össze, majd olajjal ráfest, fragmentumokat illeszt képbe, képtöredékeket tárgyra stb. - a valószerűtlennek tűnő összeillesztések is a nézővel folytatott párbeszéd elemei). Annyiban mégis a szürrealistákhoz áll közel, hogy számára is abszurd és titokzatos a világ, tudomásul veszi az esetlegességet. Rossz közérzetét (nem a korunkban szokásossá vált depresszióról, nem is a melankóliáról van szó!) iróniával oldja, festményei, grafikái is ironikusak, nemcsak objet-i, assemblage-ai. Így tudja elkerülni a múltba való visszafordulást, és még csak lázadnia sem kell az idő ellen. Számára a közhelyek elfogadhatatlanok, nincs "helyes" és "nem helyes", "igaz" és "nem igaz", szép és csúnya (egyáltalán nem dichotómiákban gondolkodik, nem is ellentétekre építi képeit, hanem kiegészítésekre, egymás mellett létező sokféleségre, vélekedésekre, valószínűségekre, lehetséges lehetőségekre). A racionális gondolkodás kudarca ellenére sem fordul ideákhoz, mítoszokhoz, az irónia, az én és a másik fontossága tud értelmet adni a létezésnek. A félelem, a szorongás, a szenvedés képessége mellett ott van műveiben az öröm, a táj, az emberek emléke (a "mintha."). Ezekre olykor játékos utalásokat tesz, sőt némelyik tárgyat, kollázst, dobozt szinte játékként konstruálja. Ilyenkor gyakran geometrikus alakzatokat is fest (mintha a konkrétumokat, a realitást fogódzóként mutatná fel az ideáltipikus megjelenítés ellenére). Azért is fontos hangsúlyozni az ironikus mellett a játékos elemek meglétét, mert műveinek uralkodó témája a halál - s hogy lehetne alkotónak és nézőnek másként elviselni a halál folytonos jelenlétét, mint a képekben ellensúlyként meglévő irónia és játékosság segítségével? Ez a törékeny művész sem önmagát, sem a világot nem hajlandó halálosan komolyan venni - még a semmit, a halált sem -, és arra serkenti nézőit, ők is úgy szemléljék, s ezáltal teremtsék újra meg újra a közeget, amelyben létezni és kételkedni kényszerülnek. Élet és Irodalom, 2006. július 28. (Forrás:
S. Nagy Katalin: Más-Kor - Festők, képek, kiállítások; |