S. Nagy Katalin:
Mózes Katalin valószerűtlen valósága

A katalógusban bemutatott képek 2002-2006 között készültek, a harmadik évezred első évtizedének pontos látleletei - amennyiben van még egyáltalán létjogosultsága e szavaknak az ingataggá vált realitás korszakában. A modern művészet felfedezi és megmutatja, milyen kevéssé reális "a valóság" más, fellelt valóságokkal összevetve. Nincs már egységes, egyszerű, közölhető valóság, a plasztikus, vizuális művészetek szabályai épp ezért megkérdőjeleződnek. Nincs koherens entitás, az identitás éppoly bizonytalanná válik, mint minden más. Tények és fikciók keverednek, a kultúrát áthatja a múlt, a jelen és a jövő. A modern művészet "a megjeleníthetetlen megjelenítése", "láttatni azt, hogy van valami, amit elgondolhatunk ugyan, de nem láttathatunk: ez a modern festészet lényege" (J-F. Lyotard).

Mózes Katalin bensőséges viszonyban él a változékonysággal, a véletlennel, a bizonytalansággal. Formái és antiformái nyitottak, játékosak, ironikusak (de nem válnak ironikus játékká, esztétikus díszítménnyé), elfogadja a káoszt, természetes közegnek tekinti. Nem erőszakol semmit a nézőre, képeinek középpont-nélkülisége egyben a minden autoritás kimúlásában való remény. Töredékelvűsége, a formák megszakítottsága, a dezintegráló vonalak befejezetlensége egy általa kitalált világról szól, melybe mégis beléphet az, aki saját valóságával való viszályaival együtt, mer átlépni a látható világ látszólagos küszöbein. A festő a bemutatásban - kollázs, assemblage, káprázatok segítségével - valósítja meg a bemutathatatlant, a néző az azonosulás során az utalásokra támaszkodik, töredék emlékképekre, álmok maradványaira, a valószerűtlen valóság törmelékeire.

Vannak visszatérő, kedvelt elemei - arc, szem, múmia, madár, violinkulcs, hajó, léghajó, bója, kocka, kúp, kör, sakktábla, csiga, lépcső, épület, kehely -, ezek nem befejezett formák, nem azok, amik, hanem olyanok, mintha azok volnának. Metaforák. Szabálytalanok, aszimmetrikusak, nem az azonosítás, hanem az utalás, elbizonytalanítás, elmosódás és máshoz kapcsolódás a lényegük. Az erős kontúrvonalak mellett lágy, szelíd ceruzavonalak. A halál - mint örökös társunk - állandóan jelen van képein, de semmivel sem abszurdabb módon, mint az időtlen idő, a megszámlálhatatlan dimenziójú tér.

Más a tér és más az idő, mint amit megszoktunk a táblaképfestészet évszázadai alatt, és más a tér, más az idő, mint amit megszoktunk az avantgárd évtizedei alatt. Táblaképek ezek is, Mózes Katalin hasznosítja is, amit az olajfestésről, akvarellezésről tudni lehet, s azt is, amit a kubizmusból, szürrealizmusból, dadaizmusból. Csak éppen az elrendeződés más, a vonalak, a színek, a rétegek, a konstrukciók mások, sokféle a kapcsolat, kapcsolódás közöttük, ezáltal a műben és az érzékelőben, észlelőben is megsokszorozódik az egész. Az alkotó megkísérli megértetni a befogadóval, hogy a ma közegében a más természetű jelenségek megközelítéséhez nem a környezetet kell reprodukálni, az utánzás, a másolás nem megfelelő mód. A realizmus délibábjai, a realitás lenyomatai, a valóságok imitálása helyett szabad teret kell hagyni a dolgok közötti önmozgásnak, türelmesen hagyni, hogy a képen belüli immanencia a nézőben is visszhangra találjon. A montázs nála nem csak formai elv, különböző időrétegek válnak áttetszővé, különböző tapasztalások alakulnak át képi élménnyé. Gyakran kimozdul a kép síkjából, nemcsak a formák mozgása révén, hanem más, különböző anyagok rétegződnek egymás fölé.

Mózes Katalin nem áll be azok sorába, akik özönével gyártják az olyan képeket, amelyeken semmi látnivaló nincs, és azok közé sem, akik kozmopolita színházat csinálnak a kalmár materializmusból. A művészetet minimalizálóktól, anyagtalanná tevőktől és a rituális rendeltetésű fetisizmustól is távol tartja magát. Elkerüli a csapdákat, amelyek női mivoltából vagy személyes élettörténetéből adódhatnának. A művészetipar semmit sem tudna kezdeni azzal a sűrítéssel és hiánnyal, amely munkáit jellemzi, s az egyszerre kint és bent, kívül és belül létformával sem. Ellenszegül a kategóriáknak, de tájékozódási pontokat kínál a határtalan térben, kapaszkodókat, hogy együtt éljünk létezésünk rejtélyeivel, pluralista világunkban a sokféleség közepette eljussunk a valódi szolidaritásig, a másik álláspontjának elfogadásáig. Olyan művészek révén, mint Mózes Katalin, a festészet ismét fontossá válhat napjaink kultúrájában is.

Budapest Galéria Kiállítóháza, katalógus,
Budapest, 2006. július-augusztus

(Forrás: S. Nagy Katalin: Más-Kor - Festők, képek, kiállítások;
Gondolat Kiadó, 2009.)