Hölgyeim és Uraim, önök olyan művész képeivel szembesülhetnek most, aki a szó legbensőbb jelentése szerint festő. Mózes Kati a festészet titkos ismérveinek tudója, az ő alkotásai valóban beteljesítik mindazt, amit a "festőiség" fogalmán általában értünk. Mire is gondolok? A festészetről, a legigazibb festészetről szólva a szabadságra kell gondolnom. A festészet a szabadság birodalma. Aki maga is átélte már a festés szárnyaló örömét, azt a ritkán beálló köztes állapotot szertelen csapkodás és megfontolt precízkedés között, tapasztalhatta a szabadság jelenlétét. Tanúsíthatja, hogy a festészet a szabadság birodalma. A szabad cselekvés, önérvényesítés, önkifejezés hazája. A szabadság hona tud lenni a festő számára akkor is, sőt akkor a legfőképpen, amikor a külvilág maga a fojtogató zártság és szűkösség. De egy másik szerepben is jelen van a szabadság a művészetben. A művésszé érésnek feltétele, egyszersmind következménye a kötöttségektől, előítéletektől, előképektől való elszakadás. Amikor a művész önmagát találja meg, kiteljesíti, teljessé teszi belső szabadságát. A szabadság ebben a szerepében is hordozza összes kritériumát, azaz a független öntörvényűséghez hozzá tartozik a kiegészítő oldal, a felelősség mély átélése is. A felelősség tudata erős iránymutató. Mondhatnám úgy is, hogy a festő megtalált, megismert önmagához való szüntelen hozzámérése ez: vajon megfelel-e az ő személyes mércéjének, mértékének az, amit éppen letesz? Ezen a fokon ez nem egyszerű minőségi vizsgálat, pontosabban minőségi is; ha önmagát megtalálja a műben, akkor nagy valószínűséggel elégedett lehet a minőséggel is. Korunkban az eredetiség minőségjelző kritérium. Az említett "önmaga" egyébként állandóan változó entitás. A művésznek folyamatosan ellenőriznie kell, nem kopott-e meg, nem szürkült-e meg a "tegnapi önmaga", mert hiszen saját konzervativizmusától, beidegzéseitől is szabadulnia kell; a szabadság teljességébe a képről-képre előre lépő újítás szükségessége is beletartozik. Újításé, amely a hagyományra épít; egyaránt a művészettörténeti hagyományra és saját belső tradíciójára. Műkereskedői kényszer szokott ennek ellentmondani, amikor a művészt egykori képmásába merevítik. Mózes Kati művészetéről, az ő par excellence festészetéről szólva önkéntelenül merül fel a művész szabadságának gondolata. Ez persze nem újdonság, nem friss történet az ő önmagára-találása, de amióta ismerem, keze alatt az anyag mélyen érző, finom, érzékeny és tragikus alkatot és szellemet képes megjeleníteni. Vagyis teljességgel azt, aki ő maga. Mózes Kati ezért szabad. Nem egyszerűen a szakmai tudás, a festői gyakorlat teszi lehetővé őnála ezt a "szellemátvitelt": hanem mintegy az anyag különös idomulása, alázatos alávetettsége, önkéntes behódolása. Erre gondolok, amikor azt mondom, hogy Mózes Kati a szó legbensőbb jelentése szerint festő. A festő mostani munkái nyilvánvalóan és kevésbé nyíltan csendéletek. Ezek a képek, amint az csendéletektől elvárható, tárgyakból, tárgytöredékekből épülnek fel. Némely tárgyak könnyen felismerhetők, mert a való világ dolgaira hajaznak, más dolgok pedig csak Mózes Katinál létező tárgyak. Ám a tárgyak mindkét fajtája csak az övé . Ezt úgy tudom kifejezni, hogy "nála vannak." Nála vannak, de most megosztotta velünk őket, "kitette" őket elénk. Mózes Kati benső tárgyai megszemlélhetők. Vagyis a festő esetünkben mindig "lefest", "megfest" valamit, de a motívum modellje kizárólag benső világában kereshető. A motívumok olykor látszólag elveszítik tárgyias alakjukat - színmezők, foltok, csíkok -, de ez látszat csupán. Valójában mindig dolgokról van szó, dolgok festőileg rendezett csoportjáról, azaz csendéletről , nem pedig informel ecsetnyomokról. A festmények sajátságos senkiföldjén mozognak, az ábrázolás-nem ábrázolás határán. Ez a vonásuk egyfajta visszafojtott feszültséget indukál, amit a többnyire tompa, sötét, lefojtott színvilág még jobban aláhúz. Hasonló köztes jelenség rend és rendetlenség együttes jelenléte: a látszólag ad hoc egymásra, vagy egymás mellé került dolgok, képi elemek, a valóság zűrzavarának képi megfelelői, valójában gondos, korrekt kompozíciót alkotnak. Ezeknek a csendéleteknek a levegőjét, auráját érzékeli elsősorban a néző, s igyekszik titokzatosságukat megfejteni. Egyáltalán, a néző gyakori reflexe "megfejteni", megmagyarázni, szavakba önteni a képi látványt. Egy ponton túl azonban ez nem ajánlatos. A túlzásba vitt elemzéstől a varázs megtörik, a magyarázó egyszerre légüres térben találja magát: se megfejtés, se rejtelmes, varázsos mű. Mózes Kati képeinek éppen ez a bújkáló titokzatosság a fő vonzereje. A festő azáltal, hogy teljes valójában "kiadta magát", felfedte előttünk benső tárgyait, megtett mindent, amit festő megtehet. Közelebb kerülni hozzá szavakkal már nem lehet, csak a képi világba való belehelyezkedéssel, képolvasással . Gyakorta baljós, szorongató életérzés szűrődik át a titokzatosság sűrűjén, a létezés tragikumának átérzése, és többnyire igen elhitető erővel, a lét abszurditásának érzete. Ahogyan a racionalitás, a kauzalitás hiánya a művészetben a titokzatosság élményét kelti fel, akként érzünk rá a valóság irracionalitására Mózes Kati rejtelmes képei által. Ám mindez a felülemelkedés lebegő magasában - hiszen művészetről van szó. A fájdalmas valóság felismerése a művészet közvetítésével, a képi beszéden keresztül fájdalommentes, felszabadító. A művész önnön szabadságát adhatja át nekünk, ha sikerül belehelyezkedni képi világába, ha sikerül a képolvasás. Ezt kívánom mindannyiunknak. A kiállítást megnyitom. Kováts Albert Elhangzott 2000. szeptember 7-én, |